Nekrológ helyett

Ez a bejegyzés már három hónapja érlelődik bennem, de még most sem vagyok biztos benne, hogy közzé fogom tenni. Arról van szó, hogy március 29-én meghalt apai nagymamám. Ekkor pont az USA-ban voltunk, de a család megígérte, hogy megvár a temetéssel, úgyhogy vettem is gyorsan egy repülőjegyet Trisztánnak és magamnak (Ane-nek dolgoznia kellett). A végén aztán mégsem tudtunk ott lenni a szertartáson, mivel beleszaladtunk a vulkánkitörés miatti reptérbezárásba, ami persze nagyon bántott. Nagymamám ma lett volna 82 éves, és ezúttal el tudtunk menni a temetőbe egy megkésett utolsó búcsúra, sőt Trisztán még a virágok elrendezésében is segédkezett.

Nagymamám, Kabay Edit 1928-ban született Ajakon, négy gyermek közül a harmadikként. Három bátyja közül kettőt korán elveszített. A legfiatalabb, Zoltán 43 évesen halt meg Angliában, ahová 1956-ban emigrált. Dezső, aki a megyei nemzetőrség vezetőjeként szintén menekülni kényszerült. Ő a rendszerváltás után röviddel halt meg Németországban.

Nagymamám apja régi tisztviselőcsaládból származott, felmenői között volt jegyző, MÁV tisztviselő és kórházi gondnok is. Dédnagyapám is jegyző lett Ajakon, de korán, 1945-ben meghalt gégerákban. Sírját a helyiek a mai napig nagy tisztelettel gondozzák. Nagymamám mindig nagy szeretettel mesélt Ungvárról, ahol tinédzseréveit töltötte. A család 1940-ben költözött az Ung parti városba, ahonnan nagymamám anyai nagyapja származott. Nagymamám emlékeiben a város mint gyönyörű, pezsgő metropolisz maradt meg, ami valószínűleg csak részben fedi a valóságot – bár valószínűleg nem ő volt az első, akinek emlékeiben megszépült egy város.

Nagymamám Ungváron ismerkedett meg a 13 évvel idősebb Varga Sándorral, apja egyik ismerősével. Nagyapám ekkor még nőtlen volt és éppen újságíróként dolgozott. A front közeledtével egyre több időt töltött a nagymamám családjával, és a háború végének zűrzavarában velük együtt menekült el Ungvárról, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek annektálni fogják Kárpátalját. Nagyszüleim 1946. január 30-án házasodtak össze Ajakon. Nagyapám egy öltönyét cserélte el egy demizson pálinkáért és némi ételért, hogy a szerény lakodalmat meg tudják ülni. A korábban jobb napokat látott, ám a menekülés közben szinte mindenét elvesztő családnak még fényképészre sem futotta.

Nagyszüleim egy néhány éves nyírbátori kitérőtől eltekintve Nyíregyházán telepedtek le. A házasságból két gyerek született: apám Sándor és húga Judit.

Nagymamám a városi tanácson dolgozott ügyintézőként, nyugdíjazásáig. Szüleim korai válása után apai nagyszüleimmel nagyon szoros maradt a kapcsolatom. Mivel édesanyám egyéves koromban kénytelen volt visszatérni a munkába, engem pedig a bölcsőde és az óvoda egyáltalán nem vonzott, rengeteg időt töltöttem velük, valamint dédnagymamámmal és nagynénémmel. Ők mindannyian meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben – ami egyébként anyai nagyszüleimre is igaz. Nagyapám 1990-ben bekövetkezett váratlan halálát nagymamám sosem tudta igazán kiheverni.

Ettől kezdve fokozatosan egyre magányosabbá vált – jórészt lelkileg, hiszen családjával élete végéig nagyon szoros kapcsolatban volt. Nagymamám tavaly ősszel kezdett egyre zavarodottabbá és feledékenyebbé válni. Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem tudja ellátni magát, kórházba került, ahonnan már csak néhány napra került átmenetileg haza.

Én karácsony előtt láttam utoljára. Ekkor már nagyon gyenge és zavarodott volt, és abban sem vagyok biztos, hogy megismert, de azért néhány összefüggő mondatot sikerült váltanunk. Másnap aztán már nem engedtek be hozzá: valami vírusfertőzés miatt megtiltották a látogatást. Így aztán csak az üvegajtón át láttam, amint ott áll az ágya mellett csontsoványan és tétován integet. A nővértől, aki kijött átvenni a süteményt, azért megtudtam, hogy megismert: „maga a Zsolti, a legnagyobb unokája”. Emlékszem, kifelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ez a kép fog-e megjelenni bennem, ha a jövőben rá gondolok. Szerencsére nem így lett: ha azóta eszembe jut, általában a foteljében ül és színes történeteinek egyikét meséli, mint például ezen a videón is.