Még egyszer az asszimilációról

Eredetileg viszont-megjegyzésben akartam válaszolni Névtelen, pontosabban A.S. monogrammal publikáló olvasómnak a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatos hozzászólására, de aztán úgy döntöttem, hogy a téma megérdemel  egy önálló bejegyzést. Először is, a pontosság kedvéért: A.S azt írja, hogy "nem az a lényeg, hogy dánnak lenni...": Nos, ebben a konkrét esetben éppen ez a lényeg, ugyanis Pind azt mondta, hogy aki Dániában akar élni, annak dánná kell válnia. (Szó szerint: "Min tilgang er, at når man vælger Danmark til, så vælger man Danmark til, fordi man vil være dansk".) Előző bejegyzésem arról szólt, hogy a teljes asszimiláció kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert senki sem tudja megmondani, pontosan mi az a dánság, amihez asszimilálódni kellene, másrészt, mivel az asszimilációnak, (legalábbis ami a nyelvi asszimilációt illeti), objektív, biológiai akadályai vannak, harmadrészt pedig mivel a sikeres asszimiláció nem ritkán elbukik a többségi társadalom ellenállásán.

Mindennek semmi köze sincs ahhoz, hogy A.S úgy érzi, őt soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte Dániában a miatt, hogy (feltehetően) akcentussal beszéli a dán nyelvet. Nem ismerjük ugyan egymást, de a sorai közt olvasva az a benyomásom alakult ki, hogy ő sem asszimilálódott a dán kultúrába, nyelvbe, hanem úgy lett a dán társadalom hasznos tagja, hogy közben megőrizte nyelvét, identitását, szokásait. Pontosabban: olyan új, személyre szabott kultúrát, szokásokat, sőt nyelvet alakított ki magának az évek során, amely ötvözi a dán és a magyar nyelv, kultúra, szokásrendszer általa legjobbnak tartott elemeit, azaz sikeresen integrálódott új környezetébe.

Nos, ezzel én is így vagyok. Lassan tíz éve élek Dániában, és sosem tapasztaltam, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nem vagyok dán. Igaz, sok bevándorlóhoz hasonlóan én is gyakran tapasztalom, hogy külföldiként nehezebb barátságot kötni dánokkal vagy részt venni egy társalgásban - és nem csak nyelvi okokból. Abban is biztos vagyok viszont, hogy ennek oka nem csak a dánok hozzáállása. Tudom, hogy a legtöbben (így a magyarok is) gyakran tanácstalanok, ha egy külföldivel kerülnek össze, még akkor is, ha alapvetően elfogadják, sőt talán még kedvelik is az illetőt.  Aki saját bőrén tapasztalta, hogy milyen magyarnak lenni Aalborgban, az aligha tudja, milyen mondjuk portugálnak vagy kínainak lenni Miskolcon vagy Szombathelyen.

Az én filozófiám az, hogy elfogadom a társadalom alapvető normáit, befizetem az adómat és igyekszem tisztességesen felnevelni a gyerekeimet. Alapvetően jól érzem magam Dániában, és hálás vagyok, amiért befogadtak, támogattak, de az utolsó dolog, amit szeretnék, az a "dánná válás". Túl azon, hogy a fenti okok miatt ezt eleve lehetetlennek tartom, egyúttal óriási veszteséggel is járna a dolog, hiszen fel kellene adnom személyiségem magyar felét.

Végezetül egy konkrét példa arra, hogy az én esetemben hol húzódik a határ az integráció és az asszimiláció között. Sok külföldit ismerek, akik kínosnak érzik, ha nyilvános helyen (könyvtárban, utcán, buszon) anyanyelvükön beszélnek a gyerekeikkel, és inkább átváltanak dánra, ha más is hallja őket. Olyanról is hallottam már, akinek beszóltak, hogy nem Vietnamban van, itt dánul kell beszélni, de a többség egyszerűen úgy érzi, zavarná, esetleg provokálná a dánokat, ha idegen nyelvet hallanának ilyen közegben. Nos, ez az ami engem teljesen hidegen hagy. Ha mindent mérlegelünk, jóval nagyobb veszteség lenne nekem, ha nem beszélhetnék a gyerekeimmel magyarul, mint a mellettem ülő dánnak az, hogy nem érti, mit mesélek nekik a tűzoltóautókról vagy a falevelekről. Így aztán én az ilyen esetekben is ragaszkodom a "100% magyar" nyelvpolitikához, fütyülve rá, hogy erről ki mit gondol - ami persze aligha tekinthető kifejezetten asszimilációs stratégiának.