Frissen vasalt hegedű

Az elmúlt másfél évben rengeteg témáról írtam itt, a családi eseményektől a környezetvédelmen és a genealógián át a különféle népszokásokig. Ami valahogy sosem került szóba, az a személyiségem kreatív, alkotó oldala. Mindaz, amit kézzel csinál az ember, részben hogy kikapcsolódjon, örömet szerezzen magának,, részben hogy környezetét szépítse, csinosítsa. Így eddig sosem osztottam meg olvasóimmal vízfestményeimet, rajzaimat, az általam festett húsvéti tojásokat vagy a kézzel hajtogatott karácsonyi angyalkákat. Ezen hiányosságnak az a legfőbb magyarázata, hogy sajnos mindennapjaimban szinte semmi ilyesmivel nem foglalkozom. Az utolsó tojásomat még Skóciában festettem, zsírkréta csak akkor akad a kezembe, ha összeszedem az asztal alól, amit Trisztán leszórt, és az angyalok hajtogatása is Anere marad. Néha bánom, hogy nem vagyok kreatívabb, de mára beláttam, hogy így negyvenen túl ez már nemigen fog változni. Mígnem tegnap volt szerencsém részt venni valamiben, ami talán új perspektívákat nyit meg ezen a téren.

Arról van szó, hogy Vincent barátom megkért, segítsek neki egy fontos és felelősségteljes kézműves munkában. Történt ugyanis, hogy Marta lánya leejtette a hegedűjét, egy miniatűr, ám igen drága és jó minőségű hangszert, aminek általában a magamfajtát a közelébe sem engedik. A hangszerről a sérülés következtében levált a fogólap, és mivel Vincent nem talált a városban megbízható hangszerkészítőt, no meg úgy gondolta, hogy izgalmasabb lenne otthon megjavítani- nos, ezért úgy döntött, hogy otthon fogjuk megjavítani. Ő a helyi szimfonikusok első csellistájaként persze sokat ért a hangszerekhez, de javítással még ő sem próbálkozott.

A szakértelem és tapasztalat hiánya mellett a másik kihívást két eltérő személyiségtípus összehangolása jelentette. Vincent ugyanis a folyamat-orientált ember mintapéldánya. Ő az a típus, akinek a legtöbb élvezetet az előkészületek jelentik; aki a legapróbb részletekig megtervez, majd elpróbál mindent, átgondolja az összes eshetőséget, minden anyagból, kellékből a szükségesnél háromszor többet szerez be. Magát a feladatot, a végtermék elkészítését pedig addig húzza-halasztja, amíg lehet, ami persze érthető is, hiszen a „kész” egyben az élvezetek végét is jelenti. A végeredmény ezzel szemben már nem igazán érdekes, annak nem is tud igazán örülni. E helyett a folyamat-orientált ember szinte azonnal hozzáfog a következő projekt tervezéséhez. Én viszont sokkal inkább eredmény-orientált vagyok. Ha valamit meg kell csinálni, akkor nekem a végeredmény a legfontosabb, az oda vezető utat, a folyamatot pedig hajlamos vagyok szükséges rosszként megélni, amin át kell esni, amit le kell kűzdeni.i Minél gyorsabban, eredményesebben, és persze a lehető legkevesebb energiával próbálok célhoz érni, ami persze tűnhet nemtörődömségnek, elnagyoltságnak is, bár (szerintem) nem az. Én is szeretek alapos munkát végezni, de nekem nem okoz örömet az, ha mondjuk utazás előtt megírok öt listát és végrehajtok három próbapakolást, mint ahogy arra sincs türelmem, hogy alaposan átböngésszek és betanuljak egy használati utasítást, mielőtt magát a terméket kivenném a dobozból.

Könnyű belátni, hogyha két ilyen embert eresztünk össze, akkor az egyikük úgy érzi, hogy türelmetlenül sürgetik hajszolják, míg a másik hajlamos fölösleges tutyimutyizásként élni meg a munkafolyamatot. Ezért is tartottam kissé tőle, hogy hogyan fog elsülni a dolog.

Kezdő hangszerjavítóként a legnagyobb technikai kihívást a csontenyv szakszerű használata jelentette. Az enyvnek maximum 60, minimum 50 fokosnak kell lennie, nem szabad túl sokat használni belőle, és az egész munkafolyamat (az enyv felvitele, a felületek pontos összeillesztése, az esetleges fölösleges ragasztóanyag eltávolítása, majd a rögzítővasak felrakása) nem tarthat tovább egy percnél. Ennyi idő alatt szárad meg ugyanis annyira az enyv, hogy az esetleges pontatlanságokat iszonyúan macerás korrigálni. Ez persze felveti a kérdést, hogy miért nem alkalmaznak a hangszerkészítésben az enyv helyett valami modernebb, felhasználóbarátabb ragasztót. Annál is inkább, mivel az enyv előkészítése is elég körülményes. A granulátumot egy éjszakán át kell vízben áztatni, miközben nem léphet érintkezésbe fémtárgyakkal, és azt is érdemes elkerülni, hogy mindenféle mikroorganizmusok telepedjenek bele. A magyarázat egyrészt abban rejlik, hogy az enyv szilárd, de viszonylag könnyen oldható kötést alkot. Mivel vízben oldódik és hőre reagál, ezért az enyvezett felületek gőzöléssel elválaszthatók. Mi is egy gőzvasaló, illetve egy hajszárító segítségével távolítottuk el a régi enyvet a hegedűnyakról és a fogólapról. Ennek köszönhetően a fát nem kell smirglizni, ami persze egy további előny, hiszen a csiszolás minden egyes javításkor eltávolítana valamennyit a hangszerből, ezáltal potenciálisan megváltoztatva néhány alapvető jellemvonását. Végezetül pedig az enyvezett felületek tisztán, a ragasztás mentén törnek (mint ez a Marta hegedűjével is történt), azaz egy-egy sérülés ritkán okoz helyrehozhatatlan károkat. A szintetikus ragasztóanyagok ezzel szemben általában túl hatékonyak, nem eresztenek, ami könnyen a fa hasadásához, töréséhez vezethet. Szóval marad az enyv.

Mindezt azért tudom, mert hangszerjavítói karrierem első órájában Vincent elolvastatott velem kb. 20 oldalnyi elméleti szöveget az enyv történetéről (ókori Egyiptom, de erről most inkább nem), kémiai összetételéről, variánsairól, szimpatikus és kevésbé szimpatikus tulajdonságairól. Ezután áttértünk a vonós hangszerek (viszonylag) rövid történetére, majd pedig a hangszerkészítők sajátos személyiségvonásaira. Ezután jött a munkafolyamat részletes megtervezése, majd pedig egy egyórás gyakorlás különféle fafelületeken. Szerencsére Vincent annyi enyvet vett, amivel Európa összes hegedűjét többször össze lehetne ragasztani, így nem kellett spórolni az anyaggal. Végül aztán Vincentnek is be kellett látnia, hogy nincs tovább mit előkészíteni, és eljött a nagy pillanat, ami valóban nem tartott tovább egy percnél, és máris ott feküdt a konyhaasztalon a megoperált beteg.

Szerintem a beavatkozás minden várakozást felülmúlóan jól sikerült, bár erről csak ma délután győződhetünk majd meg, amikor eltávolítjuk a rögzítést. Vincent persze rögtön azt kezdte tervezgetni, hogy a jövőben hivatásszerűen kellene foglalkoznunk az ilyesmivel. Szerinte nemcsak hegedűkészítőből van hiány a környéken, hanem az orgona-restaurálásra is bőven lenne igény. Én kevésbé vagyok optimista az esélyeinket illetően, bár az kétségtelen, hogy a hangszerjavítás mind a folyamat- mind az eredmény-orientált személyiségtípusnak nyújt előnyöket. Az előbbinek az alapos tervezés lehet vonzó, míg az utóbbi, mint én is, a gyors, effektív munkafolyamatot élvezheti igazán. Mi ketten mindenesetre különösebb konfliktusok nélkül vasaltunk és ragasztottunk hegedűt.