Vikingek között

Amolyan családi hagyomány nálunk, hogy minden év utolsó júniusi hétvégéjén elmegyünk a vikingvásárba (vikingemarked) amelyet a Lindholm Høje nevű vikingkori temető tőszomszédságában tartanak. Ilyenkor nyáron több hasonló esemény is van az országban, sőt egész Skandináviában, de állítólag a mi vásárunk a legnagyobb.

Kapható itt szinte minden, ami valamilyen formában kapcsolatba hozható a vikingekkel, a kardoktól és késektől kezdve ruhadarabokon át az ékszerekig és kancsókig. Van lovasbemutató izlandi pónikkal, népi színjáték, és bemutatót tartanak szigorúan viking kori technikával dolgozó kézművesek is: kovácsok, bőrdíszművesek, ékszerkészítők és fazekasok. Pár éve láttunk egy nagyon alaposan felszerelt ősmagyar-szittya standot is (az elengedhetetlen Hungarista kellékekkel kiegészítve), de ők ezúttal nem jelentek meg.

Különösen érdekes az ú.n. Bayeux-csoport sátra. A csoport néhány mindenre elszánt helyi hölgyből áll, akik a Bayeux-i kárpit pontos másolatának elkészítésén dolgoznak 2000 óta. Év közben alighanem valami poros tornateremben vagy valamelyikük pincéjében varrogathatnak, de ilyenkor június végén előbújnak, és mindenki láthatja, hogy mire jutottak a legutóbbi vásár óta. Az ember csak csodálni tudja az aprólékosságukat. No meg a türelmüket: a legoptimistább becslések szerint is csak 2012-re készülnek el a nagy művel.

Nekem személy szerint azok a sátrak a kedvenceim, amelyekben vikingkori ételeket és italokat lehet kóstolgatni Az utóbbiak közül különösen finom a mjød, amit mézből és vízből erjesztenek élesztő hozzáadásával. Sokak szerint ez volt az emberiség legősibb szeszes itala, és aki megkóstolta, nem igazán érti, mi szükség volt később a sörre vagy a borra.

Bár a sátrak, asztalok között bámészkodni kétségtelenül érdekes dolog, az embernek végig az az érzése, hogy ez az egész nem annyira a látogatókról, mintsem inkább a résztvevő árusokról szól. A vásárt egy csoport lelkes amatőr rendezi, akik a Vikingegruppe Lindholm Høje nevű egyesületbe tömörülnek. Az egyesületnek jelenleg kb. 100 tagja van, és hozzájuk csatlakozik mintegy 200 vendégviking, akik között sok a rendszeresen visszajáró külföldi. Ez a háromszáz ember az, aki évente néhány napig vikinget játszik: sátorban alszik, viking ruhát visel és szabad tűzön főzi a vacsoráját.

Az autentikus viking hangulatot (már persze ha van ilyen egyáltalán) csak egy-egy elővillanó mobiltelefon vagy dizájner-szemüveg zavarja meg. (Engem azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy néhányan talán főállású vikingek, akik valamikor elkezdték túl komolyan venni ezt az egészet. Ők hétfő reggel nem vedlenek vissza gimnáziumi tanárrá, óvónővé vagy asztalossá, hanem egyszerűen áthurcolkodnak egy csendes norvég fjord mellé vagy valamelyik félreeső svéd erdőbe, és megkezdik a visszaszámlálást a következő vikingvásárig.)

Bár tudom, hogy ez az egész kicsit gagyinak tűnhet, én valahogy nagyon élvezem. A vásár meglepően visszafogottan és ízlésesen van megrendezve: műanyagot alig látni, a kiállított, eladásra kínált termékek nagy része valódi értéket képvisel, és nekem valahogy az is jól esik, ha olyan felnőtteket látok, akik még képesek néhány napra gyerekké válni és gondtalanul játszani. A legközelebbi párhuzam talán Cseh Tamásék nyári indiántáborai lennének a Bakonyban – bár ők valószínűleg nem erjesztett mézet szopogattak esténként.

További képek itt

Bálnahalál - ezúttal tényleg Dániában

A blogomra szerelt kis statisztikai / nyomkövető program szerint az eddig publikált majd' száz bejegyzés közül a Feröer-szigeteki bálnavadászatról szólót olvasták eddig messze a legtöbben. Gondoltam hát, hogy egy újabb bálnás cikk fontos lépés lehet a hírnév és elismertség felé vezető úton. Bár attól tartok, most kisebb érdeklődésre számíthatok, mivel a bálnahalál ezúttal természetes úton állt be.

No de ne szaladjunk előre. A történet úgy kezdődött, hogy múlt szerdán egy 17 méter hosszúságú közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus, angolul fin whale) feneklett meg a Vejle fjordban, nem messze az ország egyik legforgalmasabb közúti hídjától.

Az esemény híre futótűzként terjedt el a dán médiában (a rádióhírekben és a tévéhíradóban például napokig vezető hírként szerepelt), aminek eredményeként az emberek ezerszámra kezdtek özönleni a helyszínre. Bár az illetékes természetvédelmi hatóság bójákkal zárta le a környéket, ezt sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyták, úgyhogy nem egyszer a rendőrségnek kellett a bálna közeléből eltávolítani a kíváncsiskodókat. Mindezt sokan azért is tartották gusztustalannak, mivel mindenki számára egyértelmű volt, hogy a történetnek a bálna szempontjából nem lesz jó vége. Az összes szakértő egyet értett ugyanis abban, hogy az állatnak semmi esélye sincs a túlélésre, és mivel nem létezik humánus módszer egy ekkora élőlény szenvedéseinek a megrövidítésére, a kérdés csak az volt, hogy meddig tart a haláltusa.

A bálna végül vasárnap délután szenvedett ki, de ezzel a történetnek még nincs vége. A döglött bálna ugyanis legalább annyi bámészkodót vonzott, mint az élő, ami nem is csoda, hiszen a tetem kiemelése majd parton történő feldarabolása, kicsontozása sokkal látványosabb lehetett, mint a sekély vízben szinte mozdulatlanul veszteglő állatot bámulni.

Ezt persze személyesen nem tudom megerősíteni, hiszen, bár a hétvégén jártunk a közelben, úgy döntöttem, a bálna iránti tiszteletből nem csatlakozunk a tömeghez. Kedden aztán a bálna csontvázát (elefántürülékkel borítva!) elszállították Sjællandra, ahol a további konzerválásra kerül majd sor. Bár egy ideig úgy nézett ki, hogy a csontvázat a koppenhágai Állattani Múzeumban fogják kiállítani, a helyi polgármesternek végül sikerült kijárnia, hogy a maradványok a jövőben Vejle látnivalóit gazdagítsák. Érdekes lesz majd látni, hogy a csontváz akkor is ilyen népszerű lesz-e, ha a kíváncsiskodóknak belépőjegyet kell rá váltaniuk, és mindenféle magyarázószövegekkel kell majd bíbelődniük Én mindenesetre ilyen formában valószínűleg már kíváncsi lennék rá.

Fényképek: Claus Fisker (B.T.); Ernst van Norde (Polfoto) ; Niels Rosenvold (Politiken)

Szent Iván éj Dániában

Ma van Szent Iván napja, melyet számos más, jórészt feledésbe merült népi ünneppel ellentétben a skandináv és a balti országokban ma is széles körben megünnepelnek. Pontosabban az azt megelőző éjszakát (dánul: sankthansaften), mely a skandináv ünnepkör egyik legfontosabb eseménye. A karácsonyhoz hasonlóan a Szent Iván nap, illetve éj is ősi, kereszténység előtti pogány természeti ünnep lehetett, amit aztán a keresztény teológusok új tartalommal töltöttek meg. Az egyházi ünnepkörben Keresztelő Szent János születésnapját (és egyben névnapját) ünneplik ezen a napon. (A magyar nyelvben a János – Iván változás annak a nyomát őrzi, hogy a liturgia szókincsének jelentős részét a szláv nyelvekből vettük át). Szent Iván éj azonban Európa legtöbb országában nem csak az egyházi, hanem a népi vallásosságban is fontos szerepet játszott.

Általánosan (így Magyarországon is) elterjedt volt a tűzrakás gyakorlata, népi színjátékok rendezése, valamint különféle szerelmi és jóslási praktikák űzése. Skandináv hiedelmek szerint a szent források vizének ekkor különösen erős a gyógyító ereje, mint ahogy a gyógynövényeké is, és a boszorkányok is ekkor a legaktívabbak. Nem is csoda, hogy a boszorkányok szorosan összekapcsolódnak a Szent Iván éjjel. Sokak szerint a tűzgyújtás eredeti célja a boszorkányok (valamint az ártó szellemek) elriasztása, távol tartása volt, és manapság gyakran égetnek boszorkánynak öltöztetett bábukat a Szent Iván éji máglyán.

A Szent Iván éjnek a népi időjóslásban is kitüntetett szerepe volt. Az egyik hiedelem szerint például ha ekkor esik az eső, akkor az elkövetkező hat héten el sem áll. Napjainkban a legtöbb önkormányzat, klub, egyesület rendez Szent-Iván éji ünnepséget: itt Aalborgban például legalább 15-20 különféle Szent-Iván éji esemény közül választhatott tegnap az, aki éppen nem a Németország-Ghána focimeccset nézte a tévében. Ezek a rendezvények általában egy ünnepi beszéddel indulnak, amit a máglya meggyújtása követ, miközben a jelenlévők a Midsommervisen című megzenésített Holger Drachmann verset éneklik. Van bőven enni- és innivaló is, és az ünnepség nem ritkán éjfél után ér véget.

Ez persze azt is jelenti, hogy a Szent Iván éj nem kifejezetten kisgyerek-barát esemény. A legtöbb helyen leghamarabb este 8-kor lobban fel a máglya, olyankor meg ugye egy 2-3 éves gyereknek már ágyban a helye. Ezért mi az idén a Trisztán unokatestvéreivel házi Szent Iván délutánt rendeztünk, grillezéssel és szabad téri kenyérsütéssel. Sajnos az előkészületek zűrzavarában a fényképezőgépem memóriakártyája otthon maradt, így ezúttal a más tollaival, az interneten talált képekkel kell ékeskednem. Ez persze talán nem is baj, hiszen a tipikus dán Szent Iván éj hangulatát ezek sokkal jobban adják vissza.

Városlakók - folyt.

Már egy ideje adós vagyok a városlakók történetének a végével. Emlékeztetőül: néhány hete egy feketerigó pár fészkelt a házunk előtt parkoló egyik bicikli kosarába. Pár nappal azután, hogy felfedeztem a fészket, mind a négy fióka kikelt, és a szülők lelkiismeretesen etették is őket. Három nappal később azonban a fiókák váratlanul és nyomtalanul eltűntek. Arról persze szó sem lehet, hogy kirepültek volna, ezért attól tartok, a történet nem ért jó véget. Talán egy járókelő dobta ki a fiókákat a fészekből, vagy egy kóbor macska egészítette ki velük az étrendjét. Erőszaknak azonban, mint említettem, semmi nyoma, úgyhogy a vállakózó kedvű rigócsalád további sorsa valószínűleg örökké homályban marad. Arra is csak következtetni lehet, hogy a bicikli tulajdonosa feltehetően ártatlan: a rozsdásodó Releigh, kosarában ez elárvult rigófészekkel, ugyanis ma is háborítatlanul ott áll a ház előtt.

Romos gyártelep, naplemente

Mostanában igyekszem rendszeresen szervezni egy-egy fotókirándulást, és ezen a héten a romjaiban is impozáns Aalborgi Eternitgyárra került sor. Igazi kirándulásról persze nemigen beszélhetünk, hiszen a gyár alig háromszáz méterre fekszik a házunktól, egy irdatlan saroktelken.

Bár a köztudatban egységesen mint Aalborg Eternit él, valójában három különálló, bár szorosan együttműködő üzemről van szó, melyek 2004-ben történt bezárásukig a város egyik legfontosabb ipari komplexumát alkották. Ezek közül az első az 1897-ben alapított cementgyár volt, amelyhez 1927-ben csatlakozott a tulajdonképpeni eternitgyár. Itt tetőfedésre és épületburkolásra használt palatáblákat, valamint vízvezeték- és szennyvízcsöveket gyártottak. A harmadik részegység siporex-et állított elő, ami állítólag valami betonféleség, de az interneten talált magyarázatból én csak a névmásokat és kötőszavakat értettem meg. (Ha valaki szeretne megpróbálkozni a megfejtéssel: Siporex is lightweight autoclaved aerated concrete which is completely cured, inert and stable form of calcium silicate hydrate.)

Az üzemek fénykorukat 1960-as években élték, ekkor 1600 alkalmazottat foglalkoztattak. Ezt követte egy lassú hanyatlás, majd három katasztrofális év, végül pedig 2004-ben a felszámolás. Az eternitgyár Csehországba költözött, az aalborgi gyártelepet pedig fokozatosan felszámolják. Bár kezdetben volt szó róla, hogy a fontos ipartörténeti értéket képviselő épületek legalább egy részét megmentik, úgy látszik, erről azóta letettek.

A területet tavaly egy vállalkozó vette meg, aki lakásokat és bevásárlóközpontot tervez ide (az utóbbiból ugyanis még csak néhány ezer van a városban). Orsival tehát valószínűleg az utolsó pillanatban kaptuk lencse végre a még meglévő romokat. A nyár esti naplementében az egésznek valami szürreális, földöntúli hangulata van, amit tovább fokoz, hogy az egész területen háborítatlanul lehet jönni-menni.

Dániában szokatlan módon egyetlen tiltó vagy figyelmeztető táblát sem helyeztek ki, mint ahogy biztonsági őrök sem őrzik a telepet (nem is lenne igazán mit). A rozoga lépcsőkön még az egyik romos toronyra (silóra?) is felkapaszkodtunk, ahonnan fantasztikus a kilátás a telepre és körben a városra.

Fedél nélkül Aalborgban

A minap átmenetileg 13 új köztéri szoborral gazdagodott Aalborg belvárosa. Az egész alakos, bronzból készült szobrok (Jens Galschiøt alkotásai) hajléktalan, a társadalom peremén élő embereket ábrázolnak, és a Számoljuk fel a hontalanságot (Stop hjemløshed!) nevű projekt keretében a hajléktalanság és általában a szegénység problémájára hívják fel a figyelmet.

A vándorkiállítás plakátja szerint nagyjából 5000 hajléktalan él Dániában (más becslések ezt a számot 10 000 fölé teszik), akik közül kb. 500 alszik többé-kevésbé rendszeresen szabad ég alatt. Szerencsére a hajléktalanság sokaknak csak átmeneti állapot, de minden negyedik érintett több mint egy évig marad otthon nélkül. A hontalanok száma az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt, elsősorban a közép- és kelet-európai hajléktalanok megjelenése miatt. Ez azonban nem az egyetlen magyarázat: a gazdasági válság a szokásosnál is több dánt kényszerít az utcára. Míg 2002-ben 1499 kilakoltatásra került sor az országban, addig 2008-ban 3762 családnak, illetve egyedülállónak kellet elhagynia az otthonát. Ők persze persze nem mindannyian váltak automatikusan hontalanná, de egyedül 2009-ben több mint 1000 fővel nőtt a hajléktalanok száma Dániában.

A kiállítás célja a figyelemfelkeltésen és a tájékoztatáson kívül a probléma személyessé tétele, azaz hogy megmutassa a padon söröző, sarkon álldogáló vagy a parkban alvó hajléktalan sztereotip figurája mögött az embert. Minden szoborhoz egy rövid szöveg tartozik, egy-egy hajléktalan személyes történetével, élményeivel. A vándorkiállítás, amely az ország legnagyobb városait járja végig, június 26-ig látható az aalborgi Gammel Torv-on.

Fogorvosnál

Ma került sor Trisztán első igazi fogorvosi vizsgálatára. (Egyszer voltunk már, de akkor csak velem beszélgetett az asszisztens.) Szerencsére drámai feszültség nélkül zajlott a dolog. Trisztán kifejezetten élvezte az egészet, sőt úgy gondolta, a fogorvoshoz járás a szabadidő eltöltésének egyik legérdekesebb módja.

Mindez alapvetően három tényezőnek köszönhető. Ezek közül az első a fogorvos profizmusa. Nincs stressz, sürgetés, kapkodás, ha egy gyereknek 20 perc kell, hogy felmásszon a székbe, akkor mosolyogva kivárják. (Trisztánnak kb. 3 perc kellett.) Semmit nem erőltetnek, nem győzködnek, és szinte mindent ki szabad próbálni. (Trisztánnak sikerült is aktiválni egy funkciót a fogorvosi széken, amelynek létezéséről addig a fogorvos sem tudott.) Ehhez jön még, hogy a rendelő nagyon jól van berendezve: rengeteg játék, mütyür, érdekes képek, és a vizsgálat végén a páciens még ajándékot is kap.

A második szempont, ami a sikert garantálta, az az előkészítés. E téren több filozófia létezik. Van aki nem szól előre a gyereknek, ha orvoshoz kell menni, hogy ne ébresszen benne fölösleges aggodalmat. Mi inkább abban hiszünk, hogy jobb, ha őszintén felkészítjük Trisztánt az ilyesmire. Sosem mondjuk például, hogy nem fog fájni, ha tudjuk, hogy fájni fog, és amennyire lehet, lépésről lépésre elmondjuk, hogy pontosan mi fog történni. Ez mint alapelv persze egyszerűen hangzik. Az igazi kihívást az időzítés jelenti, valamint az, hogy hogyan kommunikáljuk a dolgot az ő szintjén. Mint rájöttünk, Trisztán időérzéke nem nyúlik tovább, mint egy nap. Ha ennél korábban látunk hozzá egy program vagy esemény beadagolásához, akkor abból komoly félreértések keletkezhetnek.

Legutóbbi amerikai utunk előtt két héttel például Ane mondta Trisztánnak, hogy nemsokára repülünk nagymamához. Trisztán rögtön ment is csizmát és kabátot húzni, amit aztán a következő két hétben naponta többször is elismételt. Ilyen hibát azóta nem követünk el, úgyhogy a fogorvosra való felkészülés is csak tegnap este indult. A sikeres kommunikációt pedig egy tematikus gyerekkönyv biztosította (Lotte a fogorvosnál). Mint kiderült, mindenre van nagyon jó könyv, a fülfájástól a fodrászon át az óvodába menésig vagy a kistestvér születéséig. Ezekből egyrészt kiderül, mi fog történni, valamint az is, hogy az ilyesmi más gyerekkel is megesik néha.

A könyv most is megtette a magáét, így Trisztán már reggel hatkor késznek érezte magát, hogy találkozzon a fogorvossal, a vizsgálat után pedig közölte velem, hogy holnap is jövünk. Ha tehát ez egy szülői tanácsadó blog lenne, akkor ezt javasolnám hasonló helyzetekben: rövid, őszinte előkészítés, lehetőleg vizuális segédeszközzel, pozitív hangot megütve.

Ja, és a lényeg: Trisztán fogai teljesen kifogástalan állapotban vannak (ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy nagyon szeret fogat mosni), így nem került sor fúrásra-faragásra, ami persze szintén hozzájárult a fogorvosi látogatás sikeréhez.

Lóvásárban

Az Aalborgtól 15 kilométerre északra fekvő Hjallerup-ban ma ért véget a legendás négynapos lóvásár, amelyet 1744 óta minden évben megrendeznek. A vásár, amely Észak-Európa legnagyobbja, és amelyet minden dán ismer, egészen a huszadik század közepéig óriási jelentőséggel bírt a környék gazdasági és kulturális életében. Egy helyi szólás szerint három szent ünnep létezett Észak-Jütlandon: a Karácsony, a Húsvét és a hjallerup-i vásár.

A vásár az 1930-50 közötti években élte a fénykorát; ekkor gyakran 20 000 lovat is vásárra vittek itt. A motorizáció terjedésével és a mezőgazdaság szerepének csökkenésével párhuzamosan persze a lovak gazdasági jelentősége is drasztikusan visszaesett. Manapság jó évnek számít, ha 1400 állatot hoznak eladni. Mindez azonban nem vezetett a vásár elhalásához, mert a lovak helyét fokozatosan más termékek vették át. Kapható itt mindenféle háziállat, régiség, kézműves- és iparművészeti termék, a valóban értékes termékektől az arcpirító bóvliig, játékautomatákkal és gigantikus sörsátrakkal megtűzdelve.

Van itt hagyományos vásári istentisztelet, koncertek, lovasbemutatók, kutyaverseny és sok más többé-kevésbé színvonalas rendezvény. Nagyjából az ecseri piac, a debreceni Mihály-napi vásár és egy hagyományos magyar falusi búcsú keverékét kell elképzelni. A több százezer látogató többsége persze csak nézelődni jár Hjallerup-ba (tökéletesen eldugaszolva ezzel a környék útjait), ám csakúgy, mint a régi magyar vásárokon, búcsúkon, itt is a program elengedhetetlen része a tömegverekedés, amire az érintettek nem ritkán egész évben készülnek. Az idén sem volt ez másként: néhány tucat látogató már első éjszaka egymásnak esett, és a rendőrség csak komoly tartalékok bevetésével tudott úrrá lenni a helyzeten.

Én péntek délután látogattam ki Trisztánnal, és valószínűleg a vásár egyik legcsendesebb időszakát kaptuk el. A vásári bódék között csak pár százan lézengtek, és a vurstli gépein is alig ült valaki. Ezért aztán a képek nem adják vissza az egész hangulatát – no meg kutya nehéz úgy fényképezni, ha a Trisztán kezét kell minden második ló szájából kihúzgálni. Fényképészetileg sokkal érdekesebb lett volna úgy este 8 után kimenni, és persze egyedül, de hát olyankor egy családapának már otthon a helye.