Dán-norvég határviták

Nemrégiben arról írtam, hogy közeljövőben nagy valószínűséggel kiéleződik a vita Dánia és szomszédai, elsősorban Norvégia, Oroszország, Kanada, az USA és Izland között az Északi-tenger egyes részei fölötti rendelkezés jogáról. Kevésbé ismert tény, hogy hasonló konfliktusok korábban is előfordultak, sőt ezek egyike az 1930-as években kis híján háborút idézett elő Norvégia és Dánia között. A területi vitának elsősorban történelmi és diplomáciai gyökerei voltak. 

Grönland a dán-norvég államszövetségben  

Az Atlanti-óceán északi területeit a 800-as évektől kezdődően norvég vikingek kolonizálták, és ezek a területek, jelesül Grönland, Izland, a Feröer-szigetek és a Shetland-szigetek évszázadokon át Norvégia részét képezték. 1387-ben azonban kihalt a norvég királyi ház, és Norvégia Dániával lépett 434 évig tartó perszonálunióra. Ezt az időszakot a norvégok a "400 éves éjszaka"-ként emlegetik, mely arra utal, hogy az államszövetségben egyértelműen Norvégia volt a gyengébb partner, és az országot nagyrészt Dániából, a dán politikai és gazdasági érdekek előnyben részesítésével kormányozták.

A dán-norvég államszövetség 1780 körül. Forrás: Wikipedia.

Norvégia hoppon marad

1814-ben, a napóleoni háborúkat lezáró békekötéssel végül felbomlott a háborúban vesztes dán-norvég államalakulat, és Norvégia új perszonálunióra lépett, ezúttal Svédországgal. Grönland, Izland és a Feröer-szigetek azonban Dánia fennhatósága alatt maradtak, annak ellenére, hogy azokat 400 évvel korábban a norvégok vitték a kényszerű házasságba. (Shetland ekkorra már Nagy-Britanniához tartozott). Ezt a norvégok természetesen égbekiáltó történelmi igazságtalanságként élték meg, amelynek orvoslására azonban nem sok lehetőségük volt. A döntés mögött ugyanis a legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia érdekei álltak. London minden erővel el akarta kerülni, hogy az újonnan létrejött svéd-norvég államszövetség a Balti-tengertől Kanadáig húzódjon, és hosszabb távon potenciális tengeri nagyhatalommá nője ki magát. Ezért maradhattak az említett területek a békekötéskor Dánia csatolt részei. 

Dánia maga vonakodva fogadta a váratlanul ölébe hullott adományt, különösen Grönlandot. Ennek oka egyrészt az volt, hogy Grönlandon, Izlanddal és a Feröer-szigetekkel ellentétben, nem élt skandináv népesség, azaz a gyarmatosításnak nem voltak etnikai indokai. Másrészt pedig a dán külpolitika a 19. században szinte kizárólag dél felé orientálódott, ahol egyre erősödő, és végül katonai vereséggel és súlyos területi veszteséggel végződő konfliktusba került Poroszországgal. A Grönland, illetve tágabban az Észak-atlanti területek iránti érdeklődés csak az 1860-as évektől, Schleswig-Holstein elvesztése után éledt fel, amikor Dánia fokozatosan észak felé kezdett tájékozódni. 

Kié legyen Grönland?

1905-ben Norvégia függetlenné vált, és ennek egyik következményeként egyre erősödött a Grönland és a Feröer-szigetek visszaszerzésére, az 1814-es sérelem orvoslására irányuló törekvés a norvég közvéleményben. Ez kezdetben elsősorban tudományos jelleget öltött: neves norvég kutatók élen jártak a sarkvidéki területek feltérképezésében. Fridtjof Nansen például még az 1880-as években először szelte át Grönlandot sítalpon. Az 1920-as évekre a Grönland iránti norvég érdeklődés politikailag is egyre határozottabban fogalmazódott meg. Ez ahhoz vezetett, hogy 1931-ben egy norvég expedíció, a norvég kormány tudtával és beleegyezésével Grönland nagyrészt lakatlan keleti részén kitűzte a norvég zászlót, és kinyilvánította, hogy a terület azontúl Norvégia részét képezi. A két skandináv állam ezzel közvetlen, és potenciálisan háborúval fenyegető területi konfliktusba keveredett egymással. 

Grönland térképe.

A dán kormány azonban nem üzent hadat északi szomszédjának. E helyett a konfliktus megoldását a hágai nemzetközi bíróságra bízta, mely két évvel később a norvég történelmi érvek figyelmen kívül hagyásával Grönland egészét Dániának ítélte. A kérdéssel foglalkozó történészek szerint a döntés mögött nem annyira jogi megfontolások, mint inkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekei húzódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mivel Grönland földrajzilag az amerikai kontinens része, ezért az akkor érvényes Monroe doktrína erre a területre is vonatkozott. E doktrína többek között kimondta, hogy új európai gyarmatosító hatalmak nem jelenhettek meg az amerikai kontinensen (noha az amerikai külpolitika tolerálta a már korábban jelen lévő európai hatalmak jogát amerikai területek birtoklására). Ezért az USA a háttérben komoly nyomást gyakorolt a hágai bíróságra a Dániának kedvező döntés, azaz Norvégia távol tartása érdekében.  

A hágai döntést mindkét érintett fél elfogadta, és az azóta eltelt időszakban nem tapasztalhattunk említésre méltó törekvést Norvégia részéről a határok felülvizsgálatára. Korántsem kizárt azonban, hogy a két ország hamarosan hasonló konfliktusba keveredik, ezúttal nem Grönland, hanem az Északi-sark körüli tengerfenék birtoklása fölött.