Az elpusztított Dánia

Könyvajánló
Kjeld Hansen: Det tabte land [Az elveszett ország]

A Dániába látogató külföldiek gyakran panaszkodnak az itteni táj egyhangúságára. Bár az sokakat kellemesen lep meg, hogy az ország közel sem annyira lapos, mint gondolták, az tagadhatatlan, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság egyhangú tábláit csak itt-ott szakítja meg egy-egy túlszabályozott, csatornává züllesztett folyócska, illetve egy telepített erdő. Azt viszont már kevesen tudják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mennyire másképp nézett itt ki minden. A dán táj jelenlegi arculata nagyrészt az elmúlt száz év során alakult ki, páratlan természeti értékek elpusztítása során. Kjeld Hansen monumentális könyve, mely az idei dán könyvkiadás egyik legfontosabb eseménye, ennek az esztelen, tragikus folyamatnak a szomorú krónikája.

Az első szakasz: pusztuló puszták

A dán természet elpusztítása több fázisban zajlott. Ezek közül az első, mellyel a könyv foglalkozik, az 1700-as évek közepétől az 1800-as évek közepéig tartott. Ebben a szakaszban nagyrészt a sajátos északi cserjés pusztákat (hede) törték fel és vonták mezőgazdasági művelés alá. E területek másodlagos, ember által alkotott élőhelyek voltak, amelyek a megelőző századok során az erdőirtás, illetve korábban megművelt földek kimerülése során keletkeztek (lásd a képet alább).

Feltörésükhöz az ideológiai alapot kezdetben a vallási fanatizmus szolgáltatta: a természet „leigázása” az Isten nagyobb dicsőségét volt hivatott hirdetni. A vallásos motívumhoz a Németországtól 1864-ben elszenvedett súlyos katonai vereség és az ország jelentős területeinek elvesztése újabb ideológiai ösztönzést adott. Hivatalos jelszóvá vált, hogy "a földet, amit kívül elvesztettünk, azt belül nyerjük vissza” (mintha Trianon után Magyarország mondjuk a Balaton felszámolásával kívánta volna részlegesen kárpótolni magát elvesztett területeiért).

Az ideológia mellett persze a gazdaságossági szempontoknak is fontos szerep jutott. 1830 és 80 között Európa egy páratlan gabona-konjunktúra hullámán lovagolt (aminek aztán az olcsó és jó minőségű amerikai gabona megjelenése vetett véget, ami egy másik ökológiai katasztrófához, a prériföldek feltöréséhez kapcsolódik). Mindezen tényezőknek köszönhetően az 1870-es évekre a cserjés puszták kétharmadát feltörték. Bár a dán köztudat e pusztákat mint a tipikus, legdánabb tájat tartja számon (afféle dán Hortobágyként), és elvesztésüket komoly veszteségnek tarja, Hansen rámutat, hogy ez a folyamat csak részben okozott súlyos környezeti károkat. Egyrészt egy már eleve ember által teremtett, és túllegeltetéssel mesterségesen fenntartott ökoszisztéma nyert új alkalmazást, másrészt ez viszonylag kevés faj visszaszorulásával, kipusztulásával járt együtt. Más szóval a veszteség inkább tájképi, esztétikai, mintsem ökológiai volt.

Csapoljunk!

Ezzel szemben Hansen a tájrendezés második, az 1880-as években indult szakaszát valódi nemzeti katasztrófának tekinti. Ez a folyamat elsődlegesen a vizes élőhelyek: tavak, mocsarak nagyarányú, átgondolatlan lecsapolását, a folyók dilettáns szabályozását jelentette. Ez a periódus Dániában (is) a gründolós vadliberalizmus időszaka volt, és az 1930-as évek végéig a természet pusztulásának csak a technológia fejletlensége és a tőkehiány szabott viszonylagos korlátot. Azonban 1940-ben ezek a problémák is elhárultak, mivel az állam egy új törvénnyel magára vállalta a földnyerés költségeinek jelentős részét.

Államilag finanszírozott ámokfutás

Az állami szerepvállalás hátterében az ország német megszállása állt. A 30-as évek végére a dán mezőgazdaság sikeres struktúraváltáson esett át. A gabonatermelés helyett ekkorra a sertéshizlalás, illetve a tejtermékek, azon belül is főleg a vajtermelés vált a gazdaság motorjává, és a megtermelt áruk nagy részét az angol piac szívta fel. A német megszállás ettől a felvevőpiactól vágta el egycsapásra Dániát. Ebben a helyzetben a kormány (amely a megszállás ellenére a helyén maradt), a gazdaság teljes összeomlását és a munkanélküliség elszabadulását prognosztizálta. Az új földnyerési törvény ez utóbbit volt hivatott ellensúlyozni, közmunka biztosítása révén. Az 1940. évi 599-es törvény a földnyerés költségeinek 2/3-át az államra hárította, és a földnyerésben érdekelt vállalkozók, birtokosok ezen túlmenően is számos kedvezményben részesültek.

A törvény legfontosabb eredménye azonban nem a foglalkoztatottság növelése, hanem a dániai természet 1970-ig tartó, esztelen pusztulása lett. A kedvező anyagi lehetőségek rengeteg spekulánst és földtulajdonost késztettek mocsarak, lápok, tavak és fjordok lecsapolására, mindenfajta környezetvédelmi megfontolás vagy hatástanulmány mellőzésével.

Ami a mozgalom eredeti célját, a foglalkoztatás növelését illeti: a törvény megalkotói ugyan nem láthatták előre, de a német megszállás öt éve a dán gazdaság aranykorának, páratlan konjunktúrájának bizonyult. A náci Németország felszívta a korábban az angol piacra szánt termékeket, és a németek még az angoloknál is bőkezűbben fizettek. A várt nagyarányú munkanélküliség így elmaradt, sőt a mezőgazdaságban komoly munkaerő hiány jelentkezett. Így aztán nem meglepő, hogy a nagyarányú földnyerés az első két évben országosan csupán 200 új munkahelyet teremtett, és ezek mindegyike csillagászati összegbe, 1,5 millió koronájába került az államnak. A továbbiakban a teremtett munkahelyek száma és azok költsége tovább romlott.

Hol a sötétség tengerárja ellen...

Az 1950-es évekre a földnyerők figyelme a szárazföldről a tenger felé fordult. Holland mintára ambiciózus tervek születtek a partközeli, sekély tengerrészek lecsapolásáról (lásd a térképet jobbra: tervbe vett "hódítások" feketével). Ez azonban a mozgalom végének a kezdetét jelentette. A tervek az akkor még igen jelentős erőt képviselő halászati lobbi elszánt ellenállásába ütköztek, és egy 1963-as, 3000 ember életét követelő hollandiai szökőár után épeszű politikus nem volt hajlandó nevét adni tengergátak építéséhez. Ekkorra már a környezetvédelmi lobbi is megerősödött annyira, hogy 1970-re rászorítsa a kormányt a földnyerő mozgalom ámokfutásának leállítására. Ettől kezdve hasonló célokra tilos volt állami forrásokat biztosítani, és az állami pénzek elapadása gyorsan a mozgalom kimúlásához vezetett.

És mindezt hiába...

A földnyerési hadjárat eredménye: az 1930-as években még meglévő, az ország területének 10%-át kitevő érintetlen természeti területek fele elveszett. A mintegy 1800 projekt az ország szinte teljes területét érintette (lásd a térképet alább; a kezelésbe vett területek pirossal). Az áldozatok között szerepelt az ország legnagyobb folyója (Skjern å), második legnagyobb, páratlan madárvilággal rendelkező tava (Filsø), illetve Észak-Európa legnagyobb tőzeglapja (Lille Vildmose) is. Mindez a dán adófizetőknek harminc év alatt 3 milliárd koronájába került, és az öszzeg nagy része a spekulánsok, földtulajdonosok zsebébe vándorolt. Ráadásul mindez szinte teljesen fölöslegesen történt: az így kinyert földterület nemzetgazdasági hasznossága elenyészőnek bizonyult. A meghódított területek gyakran alkalmatlanok voltak a hosszabb távú művelése, illetve szárazon tartásuk követelt volna olyan forrásokat, amelyekkel a tulajdonosok nem rendelkeztek. Az átgondolatlan beavatkozások több helyen súlyos és költséges környezetszennyezést is okoztak.

A lecsapolási mozgalom leállításával a történet nem ért véget. Napjainkban az állami költségvetés jelentős részét emésztik fel a korábban elveszett természeti értékek regenerálásának költségei, de a meghódított területeket szárazon tartó csatornák, gátak, szivattyútelepek üzemeltetése sem elhanyagolható tétel. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a dán állam komoly bevételektől esik el az elmaradt turizmus miatt. Az ökoturizmus rohamos terjedésének korában az elvesztegetett természeti értékek igen nagy számban vonzhatnák az érdeklődőket, míg a helyükön ma látható csatornákra, repce- és rozstáblákra a kutya se kíváncsi.

Hogyan lehetett ezt megcsinálni?

A 800 oldalas könyv olvasása közben minduntalan felmerül a kérdés: hogy kerülhetett minderre sor a 20. század második felében, egy felvilágosult, jól működő, demokratikus országban? A válasz természetesen összetett. Kiindulópontként mindenképpen a rossz, átgondolatlan törvényt kell említenünk, amelyet csak a háborús zűrzavar hívhatott életre. A jogszabály nem gondoskodott a szükséges ellenörző mechanizmusokról, illetve lehetővé tette a kontrollal megbízott politikusok, hivatalnokok és a földnyerésben részt vevők közötti összefonódást. A harmadik szempont egy elavult világnézet továbbélése volt, amely az agrárius gazdasági filozófia szellemében a termőterület minden áron való növelését tartotta a sikeres gazdasági fejlődés alapjának. Végül pedig néhány elvakultan fanatikus földnyerő személyes ambíciója sem volt elhanyagolható tényező. Közülük is kiemelkedett Niels Basse, aki évtizedeken át vezette a földnyerést irányító legfontosabb társaságot. Ő klasszikus példája annak, hogy mekkora károkat tud okozni egy tehetséges, nagy munkabírású, igazában megingathatatlanul hívő, és azért tűzön-vizen át küzdő ember.

Hansen könyve érdekes, jól megírt és dokumentált, de egyúttal dühítően megrázó olvasmány, mely szenvedélyesen érvel a még megmaradt természeti kincsek megmentéséért.

Illusztrációk: Cserjés puszta: Ellen Sejbjerg, Térkép 1: Prof. Johannes Humlum 1966; Térkép 2: Morten Stenak 2008

Kjeld Hansen: Det tabte land. Den store fortælling om magten over det danske landskab
848 oldal, Kiadó: Gads Forlag, 2008