Aalborgba végre beköszöntött a tél - legalábbis egy napra. Reggelre pár centis hó borította a várost, és gyönyörű téli napunk volt ma, ragyogó napsütéssel, enyhe széllel és fagypont körüli hőmérséklettel. Mivel sajnos ritka errefelé az ilyesmi, gyorsan ki is használtuk az alkalmat; Inge-vel, az Ane mamájával elmentünk a keleti partra borostyánt keresni.
Ez náluk amolyan családi rituálé; a tengerparti sétát általában előregörnyedve, tyúklépésben teszik, a talajt mereven fürkészve, majd azt időről időre egy bottal döfködve. Van is mindenkinek személyes gyűjteménye a leletekből.
Borostyánt nem könnyű találni - nekem például még csak vagy négyszer sikerült. Igaz, kritikusaim szerint (bőven van belőlük) nem vagyok elég figyelmes és türelmes, ami a siker elengedhetetlen feltétele. Persze kell egy jó adag szerencse is, meg valamiféle érzék, amit a dánok szerint gyerekkorában sajátít el az ember. E nélkül általában egy marék sárga kaviccsal tér haza a mit sem sejtő kezdő. Mivel én felnőttként kezdtem a borostyánkutatást (otthon a Jósavárosban roppant behatároltak voltak a lehetőségek az ilyesmire), belőlem feltehetően már sosem lesz legendás borostyánvadász.
Ha jól belegondolok, igazán nem is bánom. Szerintem a tengerparton a tengert nézze az ember, esetleg az eget, a madarakat vagy a nőket - bár az azért eléggé lenyűgöző, hogy ezek a kis félig áttetsző izék 50 millió év alatt keletkeztek gyantából.
Visszatérve a sikeres borostyánvadászat feltételeihez: az sem árt persze, ha van a parton borostyán. Ennek a valószínűsége általában egy kiadós vihar után a legnagyobb, amikor a hullámok kisebb-nagyobb darabokat tépnek fel és vetnek partra a vízalatti borostyánrétegekből. Mivel az elmúlt napokban csendes, unalmas idő volt, nem is találtunk borostyánt, egyetlen aprócska darabot leszámítva.
De a hangulat ettől eltekintve fantasztikus volt. Napsütés, pont a megfelelő mennyiségű és minőségű felhővel tarkítva, hó (délelőtt, foltokban), tenger (ezüstös, fodrosan hullámzó), és sehol egy ember. Bár minden hétfőm ilyen lenne...
További képek itt.
Ez náluk amolyan családi rituálé; a tengerparti sétát általában előregörnyedve, tyúklépésben teszik, a talajt mereven fürkészve, majd azt időről időre egy bottal döfködve. Van is mindenkinek személyes gyűjteménye a leletekből.
Borostyánt nem könnyű találni - nekem például még csak vagy négyszer sikerült. Igaz, kritikusaim szerint (bőven van belőlük) nem vagyok elég figyelmes és türelmes, ami a siker elengedhetetlen feltétele. Persze kell egy jó adag szerencse is, meg valamiféle érzék, amit a dánok szerint gyerekkorában sajátít el az ember. E nélkül általában egy marék sárga kaviccsal tér haza a mit sem sejtő kezdő. Mivel én felnőttként kezdtem a borostyánkutatást (otthon a Jósavárosban roppant behatároltak voltak a lehetőségek az ilyesmire), belőlem feltehetően már sosem lesz legendás borostyánvadász.
Ha jól belegondolok, igazán nem is bánom. Szerintem a tengerparton a tengert nézze az ember, esetleg az eget, a madarakat vagy a nőket - bár az azért eléggé lenyűgöző, hogy ezek a kis félig áttetsző izék 50 millió év alatt keletkeztek gyantából.
Visszatérve a sikeres borostyánvadászat feltételeihez: az sem árt persze, ha van a parton borostyán. Ennek a valószínűsége általában egy kiadós vihar után a legnagyobb, amikor a hullámok kisebb-nagyobb darabokat tépnek fel és vetnek partra a vízalatti borostyánrétegekből. Mivel az elmúlt napokban csendes, unalmas idő volt, nem is találtunk borostyánt, egyetlen aprócska darabot leszámítva.
De a hangulat ettől eltekintve fantasztikus volt. Napsütés, pont a megfelelő mennyiségű és minőségű felhővel tarkítva, hó (délelőtt, foltokban), tenger (ezüstös, fodrosan hullámzó), és sehol egy ember. Bár minden hétfőm ilyen lenne...
További képek itt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése