Moziban

Egy hete itt van látogatóban Inge, az Ane mamája. Amíg Trisztánnal vártam rá a reptéren, csináltam egy pár képet. (Az alternatív, és Ane által kevésbé preferált forgatókönyv, amikor a család várakozik, míg én csinálok egy pár képet. Hiába, nem csak a borostyánvadászathoz kell türelem.) Szóval itt egy pár kép a reptérről:

Hihetetlen, hogy egy nagymama hirtelen megjelenése mekkora pozitív változást tud előidézni egy család életében. Miként az anyu őszi ittlétekor, megint tud az ember úgy vacsorát főzni, meg mosogatni, hogy nem ül egy 12 kilós gyerek a karján, és a mosott ruha sem a mosógépben szárad, hanem azonnal lekerül a szárítóba. Néha még a számítógép mellé is le tud ülni az ember, aminek persze a blogja látja a legnagyobb hasznát. Inge szombaton még egy kis gyerekpásztorkodást is vállalt, így Ane-vel el tudtunk szabadulni a moziba - Trisztán születése óta másodszor.

Gomorra
Választásunk a Gomorra című olasz maffiafilmre esett (rendező Matteo Garrone), amelyről fergeteges kritikák jelentek meg a dán médiában. A film Roberto Saviano azonos című dokumentumregényére épül, amelyet több mint 40 nyelvre lefordítottak. A könyv annyira élethűre sikeredett, hogy a Camorra vérdíjat tűzött ki a szerző fejére, ami miatt Saviano már harmadik éve teljes illegalitásban, rendőri védelem alatt él, és sokak szerint sosem térhet haza Nápolyba. Bár a film kevésbé izgatta fel a nehézfiúkat (részben mivel a könyvvel ellentétben senki sem az eredeti nevén szerepel benne), a hozzáértők szerint nagyon hűen mutatja be a valóságot.

A film egy elfeledett, magára hagyott nápolyi betongettó hétköznapjainak pillanatképe. Ebben a sivatagban a Comorra az egyetlen hatalmi tényező, és a lakótelepi suhancok egyetlen vágya (és egyúttal egyetlen reális karrierlehetősége), hogy csatlakozzanak a helyi nehézfiúkhoz. A Camorra adót szed, szociális védőhálót és egyfajta jogbiztonságot nyújt azoknak, akik maradéktalanul alávetik magukat az akaratának, és kegyetlenül leszámol azokkal, akik ellenszegülnek annak. Állam ez az államban, helyesebben az állam helyett, hiszen a központi hatalomnak nyomát sem látjuk a filmben. Ilyen vagy olyan módon mindenkit függésben tart, még azokat is, akik közvetlenül nem érintkeznek vele. Mindenütt jelen van, és egyúttal nincs sehol, megfoghatatlan, arctalan szervezet, amelynek döntései átláthatatlan mechanizmusok erdeményei.

A Gomorra öt, mozaikszerűen egymásba szőtt történetből épül fel, amelyek nem is eshetnének messzebb a hollywoodi gengszerfilmek giccses romantikájától. A nápolyi külváros lakóit jóképű, elegáns öltönyökben feszítő, lelkük mélyén melegszívű, családcentrikus keresztapák helyett rossz arcú, kiégett, régen kihízott atlétatrikóba öltözött sorozatgyilkosok terrorizálják. Eközben ők maguk is áldozatok, az egész társadalmat átható morális rothadás áldozatai. A film arról szól, hogy hogyan nyomorítja meg a szervezett maffiabűnözés az egész olasz társadalmat - vagy még inkább: hogyan akadályozza meg egy normális, modern civil társadalom kialakulását.

A filmben engem leginkább talán az operatőri munka fogott meg, mely egy vibrálóan ingatag kézikamerán át mutatja be a film színteréül szolgáló nápolyi lakótelepet. Az eredmény egyszerűen gyomorba vág, és ha van Európában nyomasztóbb, sivárabb külváros, remélem, sosem fogom személyesen látni. Ehhez képest egy budapesti gettó egyenesen egy skandináv villanegyedre emlékeztet.